„Csak mondd utánam ezt: ez egy befogadó ima…! Nem baj, ha most még nem tudsz hinni benne, a szavaid erejével valld meg…!”
„Isten meg akarja oldani a problémáidat, és egy teljes és tartalmas életet akar adni neked! Csak próbáld ki, mondd utánam….!”
Hogy is lesz ez?
Húsz befogadó ima két óra alatt
Egy missziós megmozduláson csoportvezetőként nekem kellett 2-3 másik emberre figyelni, és a statisztikákat rögzíteni. Így aztán amikor letelt a tervezett időnk, összeszedtem a csapatomat. Volt ott egy kedves testvérnő, akit a többiekkel együtt megkérdeztem, hogy alakult a kiruccanása. Mennyit osztott ki, hány beszélgetése volt (ezt menet közben név nélkül kellett írogatnunk), és esetleg volt-e olyan érdeklődő, aki valamilyen elérhetőséget adott meg, hogy további olvasnivalókat küldjünk neki. Természetesen a célunk leginkább az volt, hogy ilyen kapcsolataink gyülekezzenek, akiket később segíteni tudunk a hitben.
Nos, ez a kedves testvérnő a kérdésemre, hogy hány beszélgetése volt, egy húsz körüli számot mondott. Kicsit elcsodálkoztam, mert a feladatunk az volt, hogy minél több szórólapot osszunk ki, és csak a valóban nyitott és érdeklődő emberekkel beszélgessünk, velük is fegyelmezetten, tartva magunkat az időkeretekhez. Húsz beszélgetés nem kevés. Gyakorlatilag öt perccel számolva kitölti a teljes időkeretünket.
Én akkor már nagyjából tudtam, hogy nem érdemes vitatkoznom, de azért megkérdeztem, hogy volt-e esetleg olyan, aki megtért, azaz hajlandó volt Jézust, mint megváltóját imában elfogadni, azaz volt befogadó ima. A hölgy elmondása szerint mindegyik ilyen volt. (A kampány kb 40 résztvevője két hét alatt jó ha 10-15 ilyen emberrel találkozott, bár ezernél is több érdeklődő lépett velünk kapcsolatba.) Így aztán megkérdeztem, hogy hányan adtak valamilyen elérhetőséget. Senki. De az imát mindenki elmondta, volt, akivel gyógyulásért is sikerült imádkozni. Az adott helyzetben olyasmit mondtam, hogy jó volna kapcsolatban maradni azokkal, akik megtértek, és legközelebb kérjen elérhetőségeket is, de különösebben nem vitáztam. Nem nagyon tudta volna befogadni azt, amit valójában gondolok erről.
Befogadóima – Hol mondja a Biblia?
Egy későbbi cikkben talán beszélhetünk arról, mitől jó egy missziós kampány, mik a feltételei, céljai, veszélyei… Most inkább ezt a koncepciót vizsgáljuk meg, az un. „befogadó ima” kapcsán!
Szeretnénk valakit üdvösségre vezetni. Mit tegyünk? Milyen lépéseken kell keresztüljutnia?
„Mit tegyünk, testvéreim, férfiak? – Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát.” (ApCsel 2:37-38)
Két dolog: Térj meg, és keresztelkedj meg!
Jézus hogyan kezdte a szolgálatát?
„Betljesedett az idő, és elközelített az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az Evangéliumban!” (Márk 1:15)
Sehol nem olvasunk üdvösségszerző imádságról, amit elmondva a „szavaink erejével” (vagy mi a szösz) Istennel kerülhetünk kapcsolatba. Valójában nem találjuk a „Jézust a szívünkbe befogadni”, „életünkbe behívni” kifejezéseket sem. Az első gyülekezet gyakorlatából azt látjuk, hogy akit megérintett a Szentlélek, hitét azzal fejezte ki, hogy közösséget vállalt a gyülekezettel, és megkeresztelkedett. Persze a későbbi egyháznak a szentségekről (keresztség és úrvacsora) kialakult egy sajátos gondolkodása. Azt tanították, hogy a keresztségnek önmagában van ereje a bűnöket eltörölni. Ex opere operato, azaz magától hat.
A reformáció ezzel általában nem értett egyet. Azt hangsúlyozta, hogy egyedül kegyelemből, egyedül hit által van üdvösség, tehát a szentségek is (pl keresztség) csak ennek függvényében működnek. A mai elterjedt evangélikál gyakorlat viszont arról szól, hogy van egy imádság, amiről ha sikerül meggyőzni a delikvenst, hogy mondja utánunk, akkor örök életet nyer, amit azután persze nem is veszíthet el. Vagyis van egy befogadó ima, ami ex opere operato, azaz magától hat.
Honnan is jött a befogadó ima gyakorlata tulajdonképpen?
A XVIII-XIX. Század ébredéseiben a bűnösöket bűnbánatra hívták fel. Mikor az evangélista látta, hogy valaki bűnbánatra jutott, és komolyan kereste az Istennek tetsző életet, akkor hirdette neki a kegyelmet Krisztusban. Létezett már az „előrehívás” intézménye (és a „bűnösök padja” az Úrasztala/oltár előtt.), azonban azokat, akik előre jöttek, csupán kereső embereknek tekintették, és semmiképpen sem megtérőknek. Egész éjszakákat beszélgettek át velük, és bizony nem egyszer csalódásba futott a lelkigondozás, mert a kereső még nem tartott azon a ponton, hogy valóban elforduljon a bűneitől. Az evangelizációk eredményessége pont ezért nagyon limitált volt.
A XX. század elején egy Billy Sunday nevű evangelista volt az első, aki nagyon meggyőző prédikációval százakat hívott előre megtérésre, és azokat, akik előre jöttek, csakugyan „megtérőknek” nevezte. Azt mondta, aki odamegy hozzá, és a pulpitusnál kezet fog vele, az azonnal üdvösséget kap, azaz ezzel a hitbeli lépéssel keresztyénné lesz. A kor egyházát magával ragadták azok a számok, amelyeket Billy Sunday produkált, azonban a „megtérők” közül kevesen jutottak el valóban gyülekezetbe, és még kevesebben épültek be tartósan.
Billy Sunday után
Az őt követő evangélisták érezték ezt a problémát, és igyekeztek a hatékonyság mellett biztosítani az átgondoltságot, a mélyebb megértést. A XX. század elején sokan hitvalló nyilatkozatot kértek a megtérőktől, amelyben megvallják bűnös voltukat, hitüket és szándékukat, hogy ezután az Úrnak élnek. Ajándék Bibliák elejébe is bekerültek ilyen nyilatkozatok, amelyeket alá lehetett írni, és emlékeztetőül megmaradtak.
Ismereteim szerint Billy Graham volt az az evangelista, aki először használta ezeket a hitvalló nyilatkozatokat imádság formájában. Nagyhatású igehirdetőként sok-sok embert tudott előre hívni, de természetesen nem tekintette őket még automatikusan megtérőknek, és csapatát komolyan felkészítette arra, hogy valódi lelkigondozói beszélgetést folytassanak. Az elköteleződés megpecsételéseként következett ez a hitvalló imádság-nyilatkozat, amelyet a lelkigondozó csapat egyenként mondatott el a keresőkkel. Azonban az egyre nagyobb számú „keresőt” egyre kilátástalanabb volt azonnali lelkigondozásban részesíteni, és sokan közülük már nem várták meg, hogy rájuk kerüljön a sor, hanem hazamentek. Így Billy Graham egyre többször alkalmazta ezt a hitvalló imát már az előrehívás után, még a nyilvánosság előtt, hogy legalább ennyi mindenképpen megtörténjen.
A kialakult „megtérők imája”, vagy befogadó ima egyre általánosabbá vált. Többek között felbukkant Bill Bright „Zöld füzetében”, így a Timóteus Társaság (Campus Crusade for Christ) gyakorlatában, és persze széles körben sok-sok más gyülekezetben, szervezetben, misszióban. Komolyan vehető evangelisták sosem állították, hogy bárkinek is egy imádságtól üdvössége lehet. Az imádság pusztán a hit (jobb esetben igazi, üdvözítő hit és őszinte bűnbánat) kifejezése, ha csakugyan őszinte és az evangélium megértéséből fakad. De hogy mitől lesz őszinte, az kérdéses. Őszinte bűnbánat kell hozzá, vagy csupán őszinte érdeklődés? Sokan használják úgy, hogy „ha nem használ, nem is árt”. Hatott rá ugyanaz a veszélyes babona is, amivel a „negatív vagy pozitív megvallásokat” kezelik egyesek. Esetemben pl. a velem szolgáló kedves és egyébként csupaszív testvérnő gondolta úgy, hogy a küldetésünk az, hogy minél több embert állítsunk meg, és ígérjünk nekik szerencsét, boldogságot, bort, búzát, békességet, ha elmondják velünk ezt az akármit.
Ha nem így, akkor hogyan?
A mi célunk azonban nem ez volt. Mi a szolgálatban evangéliumi traktátusokat osztottunk ki, és érdeklődőket gyűjtöttünk. Az érdeklődőket a szolgálat munkatársai látogatják, hívogatják, és mikor valaki eljutott az evangélium megértésére, és vágyik egy új életre, akkor elköteleződésképpen elmond egy munkatárs vele egy ilyesmi imádságot, majd tovább vezeti, gondozza, segíti és figyeli az életét, hogy a megtérés gyümölcse is látható-e már. Küzdelmes, sokszor sziszifuszi munka. Ugyanígy küzdenek meg kapcsolatról kapcsolatra, kudarcról kudarcra azok a lelkipásztorok is, akik sikeresen plántálnak gyülekezetet. A munkában az ad erőt, hogy közben kárörömmel vegyes szeretettel gondolok magam is azokra, akik az én kifogásaimat és siralmaimat tették rendbe egykor, amikor én magam csetlettem-botlottam első lépéseimet Krisztus útján.
Mikor evangelizációs szolgálatra, kampányra, missziói munkára készülünk fel, talán a legfontosabb, amit újra meg kell értenünk, meg kell tanulnunk, az az evangélium. Miért van szükségünk Jézusra? Kicsoda Ő? Mit tett értünk? Hogyan lehet mindez a miénk? Mi ennek az ára? Mikor hitre jutottunk, az evangélium megérintett, fölrázott, átformált. Most viszont arra van szükségünk, hogy ezt az üzenetet hűségesen és pontosan továbbadjuk. Ehhez pedig újra, és még tisztábban meg kell értenünk azt. Az evangélium pont ezért egy kulcsfontosságú témája lesz ennek a blognak is a jövőben, hogy felkészülésünket segítse.
Nagyon fontos, hogy egy rossz gyakorlat, vagy babona-szerű nézet – még ha a mi életünkben Isten jót is hozott ki abból – ne köszönjön át a mi szolgálatunkba.
