Blog

Természetes módon távol áll tőlem a „szuperhívő gondolatvilág”. A misszió szolgálatában azonban tűzvonalban vagyunk, és nem tudjuk elkerülni a cím által felvetett témát (amit egyébként egy keresztyén film címéből kölcsönöztem), az imádság kulcsszerepét. Miért mire számítottál? Mire számítottam? Hogy be tudok óvatoskodni abba a szolgálatba, ahol emberek üdvösségéről van szó, és Isten ellensége széttárja a karját, és tehetetlenül sóhajt? Vagy talán észre sem vesz? Aki Jóbot kikérte, Jézust megkísértette, akiről azt tudjuk, hogy „Mint ordító oroszlán szerte jár, keresve, hogy kit nyeljen el” (1Pt 5:8) pont
minket nem talál? Nos, ha a háborúban, egyenruhában sétálsz a tűzvonalban, az egyik, amire számítanod kell, hogy esetleg, valaki a túloldalon célpontnak gondol, és lőni is fog rád. Egyik súlyos hiba az, ha erről megfeledkezünk.

A másik súlyos hiba, ha ebben a helyzetben nem látjuk meg az imádság fontosságát. Ha azt hisszük, van más fegyverünk, amivel küzdhetünk. Ha elhisszük, hogy imáink csupán szertartások, amiket a lényeges dolgok előtt szoktunk elvégezni, mert így tanultuk.

A harmadik súlyos hiba, ha az imádságtól azonnal, helyben valamilyen lelki élményt, boldogságérzetet várunk, szellemi felemelkedést, vagy „utazást”. Vagy ha az imában kért dolgok azonnali teljesülését várjuk, mint egy kávégépnél, ahova bedobtuk a szükséges összeget. Ha ez nincs, azt gondoljuk, hogy imádságunk csupán üres szavak sora, hogy semmi értelme nem volt.

A negyedik súlyos hiba, ha az imádságunk langyos, megszokott, vagy formális állapotát természetesnek tekintjük, és ezzel valóban engedjük formálissá válni.

Az Ellenség mindegyiknek örülni fog.

Suhanc koromban megjártam a karizmatikus irányokat, és gyakran azon vérzett el az imában töltött időm, hogy megpróbáltam magam magasabb szellemi szintre emelni. Vártam, hogy a Szentlélek megszólal, és elcseverészhetünk, vagy az áldott, Istennel töltött percek után az én arcom is sugározni fog majd, mint Mózesé, vagy… nem is tudom, mit vártam. De miközben próbáltam magam erre a szintre turbózni, az idő csak telt, és én egyre frusztráltabb lettem.

Később azonban inkább úgy láttam, Isten nagyon is jól tudja, mit akar nekünk adni. Minek azt elmagyarázni Neki?

Nos, feltételezem, hogy Isten nagyon jól tudja, mire van szükségünk, mielőtt még kérnénk Tőle. Sőt, mi magunk sem mindig vagyunk tisztában azzal, mit kell kérnünk Istentől. Ugye Pál is beszél valami ilyesmiről. 🙂 (Rm 8:26) Miért akarja hát Isten, hogy imádkozzunk Hozzá?

Mi van akkor, ha azt mondom, hogy imádságban nem mi változtatjuk meg Istent, hanem Isten változtat meg bennünket? Mi van akkor, ha nem mi magyarázzuk el, hogy mit kell Neki megadnia, hanem Ő helyezi a szívünkre, miközben imádkozunk, hogy mi is az, amire valóban szükség van? Miközben beszélünk Hozzá, pl. elkezdünk imádkozni valamilyen gyötrő szükséggel kapcsolatban, és kiformálódik bennünk, hogy mire is van igazából szükség? S azután talán Ő engedi, hogy azért könyörögjünk kitartóan, és végül megadja nekünk. Mi volt az értelme? Így átéljük az imameghallgatást, és hálásak vagyunk a nyilvánvaló csodáért. Ha csak úgy adta volna, s mi nem imádkozunk érte, észre sem vennénk, micsoda kegyelem mindez!

Ha ez így van, teljesen reális az a helyzet is, hogy Isten adni akar nekünk valamit, de mivel nem kérjük,
még vár vele, és talán ha sosem kérjük, valaki másnak adja oda, aki megtanult imádkozni érte.

Mondja valaki, hogy nem fontos az imádság! Az imádság hiánya tényleg gallyra tudja tenni a missziós szolgálatot.

Még valami: Jézus miért beszélt olyan sokat az imádság biztos meghallgatásáról? Hiszen mi ezt tartjuk az egyik legbizonytalanabb dolognak. Persze, ha Isten is véletlenül pont azt akarja, majd megadja… Jézus nem erről beszélt.

El szoktuk mondani, hogy háromféle válasza lehetséges Istennek az imáinkra, mint ahogy a közlekedési jelzőlámpának három színe van. Kaphatunk zöldet, pirosat, vagy sárgát, azaz megkaphatjuk amit kértünk, de nemet is mondhat rá, ugyanakkor lehet, hogy csak annyit mond: várj. Azaz engedi, hogy kitartóan imádkozzunk valamiért, mielőtt megkaphatnánk.

Jézus sok-sok példázatából, tanításából, amely az imádság meghallgatásáról szól, nekem úgy tűnik, hogy Isten az esetek sokkal nagyobb részében ad nekünk sárga jelzést, mint ahogy számítanánk rá. Igenis, meg akar tanítani minket a kitartó és konkrét dolgokért mondott imádságra, és akarja, hogy meghallgatott imáink legyenek.

A misszió szolgálatában, bárhol legyen is ez, nagyon fontos, hogy megtanuljunk imádságban kitartani. Lelki alkattól függ, hogy kinek mi jelent nagyobb kihívást, nagyobb kísértést. Én magam borzasztó nehezen tartok ki az imádságban. Olvasgatni, tanulmányozni könnyebb számomra, mint fegyelmezetten imádkozni. Ugyanakkor azt is megfigyeltem, hogy imádság nélkül nem tudok létezni. Akaratlanul, óhatatlanul szólongatom Istent, keresem arcát, jelenlétét. Csak épp összevissza, rendszertelenül. De mi lenne, ha barátaimmal, feleségemmel, gyermekeimmel csak futó perceket töltenék együtt, csak egy-egy puszira állnék meg hozzájuk? Ha soha semmit nem hallgatnék végig, vagy soha semmit nem beszélnénk meg? Időt kell tehát töltenem Istennel.

Először is butaság az, hogy különleges hangulatot kellene keresnem imában. Az imádság imádság. Oda kell vele állni Isten elé, és el kell mondani. Isten válasza nem függ az én belső érzéseimtől.

Másodszor nem igaz az sem, hogy bárhol, bármikor, bárhogyan tudok imádkozni. Hogy szavak nélkül, bármilyen öltözékben, testtartásban megtehetem. Persze, bárhogyan megszólíthatom Istent, ha szükségem van rá. De ha időt akarok vele tölteni, annak megvan a módja, helye, ideje. Mit is mondott Csűrcsavar? 🙂

Nos, ha járkálunk, eszünk, vagy facebook-on kattintgatunk közben, elveszítjük a fókuszt. Az összekulcsolt, vagy felemelt kéz, leborulás a gondos előkészület pedig segít abba, hogy Isten legyen figyelmünk középpontjában.

Harmadszor tudatosan Isten dicsőítésével kell kezdenem, hálaadással folytatnom, és helye van azután bűnvallásnak, kérésnek és közbenjárásnak. Van egy imalistám is, amelyre fel szoktam venni újabb imakéréseket. Nem tudom minden reggel végigimádkozni, bár hosszabb távon ez a célom. De igyekszem minden alkalommal elővenni néhányat, és minden megígért imatémát elővenni valamikor.

Arra figyelek, hogy az imádság ne maradjon el. Hogy az előbbi öt elemből minél több ott legyen. Hogy a szolgálatomban és családomban fontos dolgokat ne hagyjam ki.

Még egy pontozási rendszert is kitaláltam a magam számára. 1-5-ig értékelem, hogy az imádságra mennyire sikerült időt szánnom, figyelmet szentelnem, nem kalandoztam-e el. Istenkáromlásnak tűnik, vagy inkább szentségtörésnek? Egyik sem. Nem osztályozom le a lelki állapotomat, az érzelmeimet. Főleg nem pontozom, hogy Isten mennyire mozdult meg tőle. Csak azt pontozom, ami rajtam múlik. Csak azért, hogy a jó szokásaim megszilárduljanak. Csak azért, mert nagyon esendő vagyok.

Ahogy egy jó szokás rögzült, továbblépek. De ez már egy másik történet.