Blog

Itt kezdődött el

„Mi lesz, ha rájönnek, hogy nem értek semmihez sem? Mi lesz, ha meglátják azok, akik viszont értenek hozzá? Ők sokan vannak. Akik okosabbak, akik nem lógták el a suliban az órákat, akik el szokták olvasni a könyveket, akiknek pénzük is van, hogy mindenféle könyveket megvegyenek… Meglátják és kinevetnek… hozzászólásban le fognak torkolni… kidobott idő és energia lesz… Persze az első cikkeim egész jók, de itt ki is fogyott az ötlet…”

Emlékezetes este volt, amikor álmatlanul forgolódva gondolkodtam az induló blogomról. Februárban egy ingyenes blogszolgáltatón írtam pár cikket, amit gondosan el is titkoltam nagyjából mindenki elől. Legbelül abban reménykedtem, hogy a Google majd megtalálja, és szárnyára veszi, én pedig szépen átveszem az irodalmi Nobel-díjat egy szerény mosollyal. Na jó. Azt azért sejtettem, hogy elsőre nem fogok tudni mesterien írni, mégis kikívánkozott belőlem néhány gondolat, és a fejem tele volt ötletekkel. Az ingyenes blog azonban nem szabható testre bármilyen mértékben. Ilyen szabadságot csak a magunk telepítette blogmotor adhat.

Így hát egy őrült pillanatomban foglaltam egy tárhelyet, és föltelepítettem a WordPress-t. Vásároltam egy hangzatos nevet is, amely miatt azonnal kényelmetlen érzések fogtak el: Misszió-Mentor.

„Mi lesz, ha rájönnek, hogy semmihez sem értek? Kinek akarok én a mentora lenni? Nem sokkal kifejezőbb név lenne a >>feriirogatvalamit_demindegy.hu<<?” Mégis nyeltem egy nagyot, és megigényeltem a domaint. Feleségemnek ekkor már tudnia kellett róla. Ő mondta, hogy írjam kötőjellel, hogy könnyebben kiolvasható legyen. 🙂

„Mi lesz, ha rájönnek, hogy semmihez sem értek? Kinek akarok én a mentora lenni? Nem sokkal kifejezőbb név lenne a >>feriirogatvalamit_demindegy.hu<<?” Mégis nyeltem egy nagyot, és megigényeltem a domaint. Feleségemnek ekkor már tudnia kellett róla. Ő mondta, hogy írjam kötőjellel, hogy könnyebben kiolvasható legyen. 🙂

Egy ingyenes sablont használtam. Majd lecserélem, ha már híres leszek és gazdag. („Mi lesz, ha kiderül, hogy semmit sem tudok?”)

Aztán azon az álmatlan éjszakán,

…valamikor március 20-án hajnalban számot vetettem mindennel. Akkor már megalkottam a Facebook oldalt Twittert, Pintrestet, E-mail-t is. Sóhajtottam egyet, és elkezdtem meghívogatni az ismerőseimet a Facebook oldal kedvelésére. Aki oda eljut, egy-két megosztott blogbejegyzést fog látni, és ellátogat az új honlapra. Olvasgat, és véleményt formál. (Holnap még lehet, hogy azt fogják gondolni, hogy okos vagyok, de aztán rájönnek…)

Így indult el döcögve a Misszió-Mentor oldal, és minden, ami hozzá kapcsolódik. Ezt írtam akkor a Twitterre:

Mára túl vagyok a 150 kedvelésen, és látogatottságban is a legjobb eddigi hónapot zártam. Köszönöm, hogy te is itt vagy! Elmondhatatlanul bátorító látni, hogy mások számára hasznos dolgokat eredményezett a munkám.

Egy „különös pszichológiai jelenség”

A kétségeimről kegyetlen őszinteséggel írtam. Nem téma hiányában kierőltetett önvallomás akart lenni, nem is szentimentális visszatekintés. Egy jelenségről szeretnék szólni nektek, amely a dolgozó lakosság jelentős részét érinti, és szinte biztos, hogy titeket is kerülget olykor. Ez az un. „imposztor szindróma”. A lényege, hogy bár megvan a tudásod, végzettséged, vagy természetes képességed bizonyos dolgok megalkotására, mégis úgy érzed, hogy kevés vagy. Ahogyan az anorexiában szenvedő ember a tükörben kövérnek látja önmagát, az imposztor szindrómában szenvedő ember azt érzi, nem ért ahhoz, amit csinál. Úgy érzi, senki sem hatalmazta föl őt arra, amit dolgozik, és nincs feljogosítva a dicséretre, vagy az elért eredményekre sem. A legnagyobb félelme ez: „rá fognak jönni… átlátnak rajtam…” Különösen is pusztít a magas beosztású nők között, és kezdő misszionáriusoknál és bloggereknél. 🙂

Ez a félelem, bizonytalanság nem összekeverendő az alázattal. Az alázatos ember tudja, hogy nagyon sokat kell még tanulnia, jól viseli a kritikát, nem bízza el magát a sikerélmények és méltatások között sem. Az alázatos ember fejlődni akar.

Az imposztor szindróma másokkal szembeni bizonytalanságból fakad. Zakatol benne a megfelelési kényszer, a túlkompenzálás, és könnyen kiégéshez vezethet. A legrosszabb azonban, hogy a bizonytalan ember elszabotálja saját erőfeszítéseit. Hiszen legbelül meg van róla győződve, hogy nem érdemli meg a figyelmet, a sikereket. Dolgozik, lelkesen alkot addig, amíg meg nem kell mutatni valakinek az eredményt. Akkor aztán halogatásba kezd. Ha ezer terv készül és egyiket sem kezdjük el megvalósítani, az fakadhat ilyen bizonytalanságból, imposztor szindrómából. Ha túl magas célokat tűzünk ki, és bele sem kezdünk, mert úgysem lesz tökéletes, vagy ezer könyvet elolvasunk a témában, de nem kezdünk bele, mert az ezeregyedik könyvre nem volt még időnk… Ha a feladat első kis részletén azért nem jutunk túl, mert túlságosan tökéletesre akarjuk polírozni, mielőtt a második részletébe mernénk kezdeni…

Misszionáriusokat hogyan érinthet az imposztor szindróma?

Menj oda valakihez, és szólítsd meg az evangéliummal! „De hát én keveset tudok. Hülyét csinálnék magamból. Mi lesz, ha kérdez valamit és nem tudok rá válaszolni?”

Keresd meg egy barátodat, és mondd el neki, hogy a jövő nyárra egy missziós kampányra mégy, amely azonban fizetős, ezért örülnél, ha támogatna!

„Ééééén? Péééénzt? De ki vagyok én? Hogy mondhatnék ilyet? Alkalmas vagyok erre egyáltalán? Nem is vagyok eléggé odaszánt. Le fogok bőgni, és mások pénzét költöm rá…” „Ki hatalmazott fel engem erre?” Bizony, ott van a félelem.  Persze könnyebb, ha egy missziói társaság valamiféle blankettát ad az adománygyűjtéshez. Főleg, ha van egy spéci misszionáriusképző iskola, amelybe be lehet iratkozni és pecsétes, vízjeles diplomát is adnak a végén. A bizonytalanság azonban még itt is megtalálhat. „Szerencsém volt a vizsgán. A tételek felét sem tudtam, tehát egy fél misszionáriust sem érek.” Hát még ha olyan szolgálatba kezdesz, amit nem tanítanak iskolában, egyszerűen csak csinálni kellene!

Mit lehet tenni, ha elkap minket ez a rémes érzés?

1. Ne az érzelmeidre hallgass!

Nos, mint minden érzés, ez sem kell, hogy elbizonytalanítson. Mit tanácsolnál annak, aki úgy érzi, hogy nincs üdvössége? Természetesen azt mondanád, hogy az üdvösség nem függ az érzésektől. Hát, az elhívásod és a szolgálatod sem. Az érzéseket nem tudod megszüntetni. Nem érdemes letagadni, vagy elnyomni. Tudomásul lehet venni, és tudatosítani, hogy miért vannak ezek az érzések. Miért vagy szolgálatban? Mert Isten elhívott. Mit tehetsz azért, hogy igazi „profi” legyél? Végezned kell a szolgálatot, és tanulnod kell a hibáidból. Persze, hogy ez kényelmetlen! Hiszen túl van azon, ami energiabefektetés nélkül megy. Kívül van a „komfortzónán.” Persze, hogy ez az érzelmeidben is megjelenik! Egyszerűen ne hagyd, hogy az imposztor szindróma szabja a napirendedet!

2. Erősítsd magad az elhívásodban!

Köszönd meg Istennek, hogy elhívott, és részese lehetsz ennek a munkának! Ne mondj magadra negatív dolgokat! Legyenek emlékeid a sikeres pillanatokról! Tudd, hogy ezek sem véletlenül történtek! Ha vannak köszönőleveleid, közös fényképek, bármilyen egyéb megerősítés, ezeket gyűjtsd! Mint a tanító néni, aki egy mappában őrzi a hálás kis kezek rajzocskáit… ők is megtanultak írni. (A tanító nénik az imposztor szindróma tipikus áldozatai. Nagy a felelősségük.) Te is őrizd meg és idézd fel a felemelő pillanatokat, a sikereket! Ez az imposztor szindróma legjobb ellenszere.

3. Ne hasonlítgasd magad másokhoz!

Hidd el, mások is megküzdenek a maguk bizonytalanságával, csak te ezt nem látod. A „hol kellene tartanom” gondolata leginkább a munkától von el, tehát semmi okunk, hogy foglalkozzunk vele. Légy alázatos és fejlődj önmagadhoz képest, ne engedd, hogy ennek a helyét valamiféle megfelelési kényszer vegye át!

4. Ne engedd, hogy a tökéletességre törekvés halogatásba vigyen!

Gondolj arra, hogyan születnek a nagy festmények! Nem úgy hogy a kép egyik sarkát tökéletesre festette a művész, aztán nekilátott a másik sarkának. Sokkal inkább úgy, hogy készít egy vázlatot, aztán elkezdi kidolgozni a teljes képet. Menet közben javítja a hibákat.

Így született ez a blog is. Ahogy lassan körvonalazódnak a témák, finomítom a felépítését, és finomítom a kinézetét is. Ha hibát látok, megoldom. Ha új igény támad, megkeresem és telepítem a megfelelő beépülő modult. Minden héten írok valamit. Néha jobb, néha kevésbé jó, de soha nem tökéletes. Nem hagyom, hogy a tökéletességre törekvés az utamat állja. Te is kezdd el csinálni, és menet közben javíts a technikán!

Mi lesz, ha elrontod?

Nos, ezt egy sebésznek sosem mondanám, de az a helyzet, hogy nehéz úgy elrontani a dolgokat, hogy ne lehessen kijavítani és tanulni belőle. Az az általános tapasztalat, hogy a legtöbb hibának amit jó szándékkal elkövetünk, nincs végzetes következménye. Sokkal nagyobb kárt okoz, ha nem kezdesz bele.

„Ne a kudarctól félj! Félj attól, hogy jövőre is ugyanitt tartasz!” (Ismeretlen)

Ahogy telik az idő, és egyre többször léped át saját határaidat, lassan a fejlődésed már nem lesz elrejthető. Egy ponton elkerülhetetlenül vezet eredményekhez is. A szolgálati területeden te leszel a legtapasztaltabb és legeredményesebb imposztor. Bátorság!

Ha pedig még mindig nem érzed a motivációt, nézd meg ezt a kis „Just do it” néven elhíresült videót! 🙂 Ugye, hogy jobban jársz, ha inkább elkezded? 🙂