Mennyi pénze van egy papnak?
Néhány félreértést már nem egyszer kellett eloszlatnom a helyi lelkipásztorral kapcsolatban. Tudod, az az ember, aki ott lakik rögtön a templom mellett. Szombaton bemelegítőben látod tenni-venni. Vasárnap délután és temetések után fáradtan roskad össze. Fogalmunk sincs, miből él, de a kívülállók egészen biztosak benne, hogy nagyon sok pénze van.
Nos, ki kell ábrándítanunk őket: nincsenek egyházi vagyonok, amelyek korlátlanul biztosítanának pénzt a lelkészek számára. Igazából „Az Egyháztól” (mármint a felekezet nagy közös költségvetéséből) nem kap fizetést.
Másrészt nincsenek állami támogatások, amelyekből busásan megélne. (A legszegényebb gyülekezetek bezárása ellen voltak és talán vannak is még bizonyos támogatások, különösen kihalóban lévő falvakban. A kritikusok valószínűleg nem egy ilyen templom lelkészére gondoltak.)
A helyi gyülekezet költségvetése szabja meg egy lelkész fizetését. Az pedig kizárólag abból kerül ki, amit az emberek adakoznak. Ha nem teszik, a lelkész nem fogja tudni felvenni a fizetését, még ha nála van a kassza kulcsa, akkor sem. A lelkészt mi, gyülekezeti tagok tartjuk fenn. Pont.
Furcsa ezt újra és újra elmagyarázni, és mégis újra és újra ugyanazokat a toposzokat hallgatni a gazdag papokról.
Mennyi pénze van egy misszionáriusnak?
Nos, félreértések vannak a misszionáriusok fizetésével kapcsolatban is, méghozzá érdekes módon gyülekezeti vezetők, lelkészek, elkötelezett hívők között is. Ilyesmiket gyakran hallhatunk:
– Az amerikai missziós társaságok tele vannak pénzzel. Nekik semmibe nem telik kifizetni. Miért adnának a szegény magyar gyülekezetek misszióra?
vagy
– Saját gyülekezetünket kell támogatnunk a tizedünkkel. Nem biblikus máshová adnunk!
vagy
– Inkább arról beszéljünk, milyen támogatást kaphatunk mi, mint gyülekezet a missziótól?
vagy
– Miért nem adod el a házadat, kocsidat, és szolgálsz abból a pénzből?
vagy
– Miért nem dolgozol és tartod el magad, mint Pál apostol? Szolgálni amellett is tudnál.
Ezért fontosnak tartom, hogy együtt átgondoljuk, miből is él meg valójában egy főállású misszionárius.
Kezdjük ott, hogy mind a lelkipásztor, mind a misszionárius adományokból él. Isten gondoskodik róla, nem üzleti alapon teremti elő a megélhetését. Isten pedig ennek a gondját és felelősségét mindkét esetben a gyermekeire ruházza. Isten úgy akar gondoskodni lelkészekről és misszionáriusokról, hogy te és én adakozunk. Amit a misszionárius tehet, az a támogatásgyűjtés.
Lelkészek esetében a helyi gyülekezet felelőssége mindez, ahogy már fentebb írtam erről. A lelkész őket gondozza, szolgálja, látogatja, gyermekeiket tanítja, táboroztatja… Így vagy úgy, de gondoskodni fognak róla.
A misszionárius (vagy gyülekezetplántáló) esetében kicsit más a helyzet. Ő sok esetben olyanok felé szolgál, akik nem kértek szolgálatot. Ilyen az úttörő munka. Lehet, hogy évekig lesz küzdelmes. Lehet, hogy a misszionárius életében nem is látszik meg a gyümölcse a szolgálatnak.
A misszionárius mögött az esetek többségében áll egy missziói szervezet. Nos, ide honnan érkezik a támogatás? Tőled és tőlem, Isten gyermekeitől.
A gazdag amerikaiak legendája
De hát a gazdag amerikai missziós társaságok nem tudnák fenntartani ezeket a munkákat? Sajnos manapság ez nem ilyen egyszerű. Volt egy időszak, amikor a missziói társaságok jól boldogultak. Ez az az időszak volt, amikor a gyülekezetek érezték annak a felelősségét, hogy a missziókat fenntartsák. Amikor a gyülekezetek tagjai maguk hoztak létre és kezdeményeztek ilyen missziókat, és magukénak érezték azokat. Ennek a kultúrája némiképp még ma is megvan amerikai és brit gyülekezetekben, és persze németeknél, hollandoknál, és más hagyományosan „küldő” (értsd: misszionáriusokat kiküldő) országokban. Azonban a gyülekezetek maguk is gyengültek, és az a generáció, amely akár a 70-es években is elkötelezetten tartott ki egy-egy misszionárius támogatásában, mára kiöregedett, sokan már előttünk járnak Atyánk országában. A külföldi missziók is küzdenek a munkájuk fenntartásával, és egyre inkább szembesülnek ők is a nehézségekkel. Bizony, munkaterületeket zárnak be, vagy építenek le, mert kevésbé sikerült bevonniuk a támogatásukba a fiatalabb generációkat.
Támogatásgyűjtés a gyakorlatban
Épp ezért a missziói szervezetek úgy veszik föl a misszionáriusokat, ha ők legalább részben elő tudják teremteni szolgálatuk költségeit. Ők magyarán még csatlakozás előtt támogatást gyűjtenek. Ilyenkor tehát indul a támogatásgyűjtés küzdelmes időszaka. Először barátaikat, saját gyülekezetüket keresik meg, majd ismerőseik ismerőseit, végül idegeneket, és bizony kapnak hideget és meleget is, ahogy már fentebb említettem.
A missziói társaságok általában a munkába állt misszionáriusoktól is elvárják, hogy folyamatosan gyűjtsenek adományt. A távoli országokban szolgálók időről időre hazautaznak támogatásgyűjtő körutakra, az otthon szolgálatban levők pedig folyamatosan vesznek részt bemutatkozó (deputation) szolgálatokon, gyülekezetekben.
A cél legtöbbször a fizetésükhöz szükséges támogatásnál nagyobb összeg (pl. 150%) előteremtése, nyilván azért, hogy a társaság működni tudjon, és meg tudjon előlegezni támogatást frissen belépő misszionáriusoknak. Ha nem így tennének, a szolgálatuk működésképtelenné válna, és hamarosan véget is érne. Ezért aztán sok missziói szervezet alapelvként alkalmazza, hogy minden misszionárius felelős a saját szükségletei előteremtéséért, és munkaidejének 20-50%-át (!!!) a támogatásgyűjtés kell kitegye.
Ez a helyzet a magyar származású misszionáriusok esetében még nehezebb. Magyarországon is volt ébredés, és az ébredés nyomán bontakozott ki missziói mozgalom. Voltak és vannak ma is magyar misszionáriusaink, távoli országokban, igen nehéz terepen is. A támogatásukat pedig egykor a magyar gyülekezetek adták össze hatalmas örömmel, nagy eredménnyel. Nálunk azonban az ébredésnek és a missziói mozgalmaknak nagyon gyorsan vetett véget a diktatúra. A missziói szervezeteket felszámolták, a különféle egyesületeket bezárták, és vagyonukat szétosztották. A rendszerváltás idején bizonyos szervezetek újraalakultak, azonban a misszió felelősségét nem sikerült újraéleszteni. Egyoldalúan fogadóországként láttuk magunkat, ahová szívesen (vagy kevésbé szívesen) várunk „gazdag” amerikai szervezeteket, és támogatásukat, de hogy nekünk kellene adnunk és küldenünk, értelmezhetetlennek tűnt.
Miért írtam le most ezeket?
1. A felelősség a tiéd és az enyém
Először is azért, hogy amikor missziók támogatásáról, (Wycliff, Lepramisszió, Libenzell, Timóteus, OM, YWAM, VISZ, Zsidók Jézusért, CWI – picit haza is beszélek – és még sokan mások) misszionáriusok beszámolóiról van szó, akkor jó eséllyel Isten hozta eléd őket. Neked és nekem van felelősségünk abban, hogy a munkájuk zöld lámpát kapjon. Nem a gyülekezetnek kell támogatnia őket abból, amit mi a perselybe tettünk, hanem nekünk magunknak van lehetőségünk és felelősségünk, hogy egy-két misszionáriust nyomon kövessünk, és rendszeres kis összeggel támogassunk a gyülekezetünk mellett is. A támogatásgyűjtés nem könnyű feladat. Ne nehezítsük meg a dolgukat azzal, hogy ostobaságokkal oktatjuk ki őket! Ha már nincs rá kapacitásunk, mondjunk az újabb megkeresésre egészen egyszerűen NEM-et! „Ne haragudj, ebben a pillanatban ezt nem tudom vállalni, de imádkozom azért, hogy összejöjjön a támogatásod.”
2, Ha főállású szolgálatba szeretnél lépni,…
tudnod kell, hogy nem elég csupán meggyőznöd egy gazdag amerikai missziói szervezetet arról, hogy épp rád van szüksége. A támogatásgyűjtés és fenntartás kemény küzdelme vár rád. Valószínűleg nem fog sikerülni teljes egészében itthon összegyűjtened, ami szükséges. Szerencsés esetben külföldön (igen, angolul, vagy más idegen nyelven) kell sok-sok bemutatkozó szolgálatot vállalnod, körutakat tenned.
3, Mint Pál apostol
Komolyan érdemes elgondolkodnod azon, hogy tudnál-e részmunkaidőben dolgozni a megélhetésedért. Itt természetesen messze nem a napi 6-8 órányi gályázásról beszélek. Pál apostol modelljét érdemes követni, akinek olyan tudása volt (sátorkészítés), amelyet bármikor, bárkinek tudott kamatoztatni, és sosem kötötte le vagy akadályozta a szolgálatában.
Ha kiábrándítónak érzed, hogy munkaidőd egy részében nem a szolgálatot végzed, hanem a megélhetésedért dolgozol, akkor kérlek, gondolj bele, mennyivel lenne szívderítőbb időd 20-30-50%-át támogatásgyűjtéssel töltened? Bizonyos keretek között természetesen megéri, sőt hasznos egy ilyenfajta kapcsolat a missziói szolgálatok és a helyi gyülekezetek között. Ez mindig is így volt. De könyörgöm! A munkaidő akár 50%-ában (bizonyos szervezeteknél)??? Ezen a ponton mindez elkeserítőbe csap át.
4, Változtassunk a hiedelmeken!
Közös feladatunk, hogy a Magyarországon uralkodó „hiedelmekkel” kezdjünk valamit. Miért lenne igaz az, hogy Magyarországon nem lehet boldogulni? Miért lenne igaz, hogy a magyar keresztyének nincsenek abban a helyzetben, hogy missziókat tartsanak fenn? Miért látjuk úgy magunkat, hogy nekünk van szükségünk támogatásra, patronálásra, segélyezésre? Talán a korai 90-es években valamennyi igazság volt ebben, de ma már messze nem itt tartunk. Tudjuk is, hogy mindez nem igaz, de mint gondolkodási keretrendszerből, nem tudunk ezekből a gondolatokból kilépni.
Itt és most imádkozzunk azért, hogy Isten adjon olyan új ébredést, amely nyomán a magyar keresztyének szívében felelősség támad a misszió szolgálata, támogatása iránt. Miért kellene, hogy a maguk bajaival küszködő külföldi missziókat terheljük egyoldalúan a magunk problémájával? Miért ne indulhatnának magyar támogatással magyar misszionáriusok szolgálatba akár itthon, akár külföldön, akár távoli, eléretlen népek felé? Miért ne tudnánk mi támaszt, patronálást, segítséget nyújtani más szolgálatoknak? Mi van akkor, ha ők kimerülnek, üldöztetéseket szenvednek, nehéz helyzetbe kerülnek? Nem tudnánk mi hordozni az ő terheiket egy ilyen helyzetben? Isten nem tehet erre alkalmassá minket? Dehogynem!
5, Hitből
Vannak olyan missziói szervezetek, akik nem kérnek támogatást. Talán árnyalatnyinak tűnik a különbség, mégis gondolkodjunk el ezen! Természetesen ők is részt vesznek bemutatkozó szolgálatokon, küldenek imaleveleket, beszámolókat, azonban nem kérnek senkitől pénzt. Paul Washer úgy nyilatkozott a Heart Cry misszióról, hogy új misszionárius felvételénél egyedül azt vizsgálja, hogy az illetőnek van-e valódi hite és elhívása. Ha Isten elhívta őt, a misszió felvállalja a szolgálatát, mert ebben az esetben az Úr ki is fogja rendelni mindazt, ami szükséges.
God’s Extraordinary Provision for HeartCry – Paul Washer from HeartCry Missionary Society on Vimeo.
(Paul Washer beszél a Hear Cry működéséről. Angolul van. Tessék gyakorolni! :))
Én magam továbbra sem tartom elvetendőnek a támogatásgyűjtés lehetőségét. Azonban el kellene gondolkodnunk azon, mi történik akkor, ha több energiát, nagyobb hangsúlyt fektetünk a szolgálatra, és kevesebbet a támogatás kétségbeesett hajszolására? Ha a munkaidőnknek tényleg legalább a 60-70%-át azzal töltjük, hogy emberek felé szolgálunk? Ha a képzéseink, olvasmányaink arról szólnak, hogyan érhetjük el azokat, akikhez Isten elhívott? Mindez valószínűleg megelevenítené a beszámolókat, bemutatkozó szolgálatokat is, anélkül, hogy nagy hangsúlyt kellene fektetnünk a szükséges támogatások összegére.
Nem szeretnék kifogást adni ahhoz, hogy miért ne támogassunk olyan missziókat, akik ezt kérik. Azonban mi, akik ezzel a kérdéssel küzdünk, kicsit most tegyük le a terheinket, és vegyük fel inkább az Ő keresztjét! Merjünk hinni abban, hogy minden más ráadásul megadatik nekünk.
