Misszionáriusként, vagy gyülekezeti szolgálatban az egyik legnehezebb probléma, hogy sokszor érezheted azt, egyedül vagy.
Magányosan harcolni azonban valahol kényelmes is. Nem piszkálja a büszkeségünket, nem zavar mások véleménye abban a hitünkben, hogy mi mindent jól csinálunk. Ha eredménytelenség vesz körül, nyilván nem a mi hibánk, hanem a gonosz világé, a hideg szívű vagy értetlen embereké, vagy épp a „területi szellemeké”. Ha mások ugyanazt a szolgálatot végzik, mint mi, lehet kritizálni őket, ha eredményesebbek nálunk, akkor vádaskodhatunk is, mondhatjuk, hogy nekik könnyebb, vagy helyzeti előnyük van velünk szemben.
A magányos missziói munkás nagyon mélyre tud jutni az önigazolásban, önsajnálatban, gyakorlatilag veszélyben van. Nem jó az embernek egyedül, még akkor sem, ha a nőtlenségre/hajadonságra kegyelmi ajándéka van. Nem jó egyedül még akkor sem, ha életed párja melletted van. Szükséged van testvérekre, barátokra, közösségre, akik imádkoznak, rád kérdeznek, felemelnek, vagy épp felráznak.
A lecke
Miért mondom épp most ezt?
Az elmúlt hétvégén jó leckét kaptam erről, mikor részt vettem az XCC-n, azaz az Extreme Character Challenge-en (egy szép fordítása ennek: A jellem extrém próbája).
Nem tudok a programról részletesen beszámolni. Azzal senki nem járna jól. Mi az XCC? Ha ezt kérdezik tőlem, általában ilyesmit mondok: „Hát, sokat kirándultunk…, beszélgettünk…, volt tábortűz is…, az egyik cipőm kicsit beázott, de azt már úgyis ki akartam dobni…” A cinkos mosolyomból a legtöbben megértik, hogy egy elmondhatatlan gazdag élményt takargatok.
A program fizikálisan természetesen megterhelő volt. Egy adott ponton elkezdtem azért imádkozni, hogy legyen már vége, hogy a következő kanyarban legyen ott a táborhely, és állíthassuk fel a sátrunkat, hogy pihenhessek. Kicsit haragudtam is a szervezőkre, mert úgy éreztem, káosz van a programban. (Tévedtem.)
Ezen a ponton azonban az jutott eszembe, hogy nem véletlenül vagyok itt. Isten az, aki indított, elhozott, Tőle kértem, hogy tanítson engem. Hirtelen azért kezdtem imádkozni, hogy Isten tanítson meg arra, amit itt kell megértenem, hogy csak emiatt ne kelljen újra eljönnöm, ne legyen hiába ez a mai nap! Uram taníts engem! BANG! A viszonylag nyugodt, vízszintes útszakaszon hirtelen, mintha valaki egy tűt szúrt volna oldalról a jobb térdembe. Léptem még kettőt, és éreztem, hogy ez nem játék. Eddig a bal térdemmel voltak apróbb nehézségek, amik mostanra meg is szűntek. Most a jobb térd fellázadt. Szóltam az útitársamnak, hogy valami nem jó. Lassítottunk, igyekeztem az erdőben felszedett száraz botra támaszkodni, de bizony, lesérültem.
Tovább kellett indulnunk, bár komoly emelkedők és lejtők következtek, tehát a hegyoldal nagyon nem volt kedves a térdeimhez, feladni azonban már késő lett volna.
Lehull a teher
Ekkor a csapatom levette a kb. 10-12kg súlyú hátizsákomat (talán a legkönnyebb zsákkal érkeztem a csapatba). Fogtak egy vastag botot, amit ott a hegyoldalban találtak és nem volt még szétkorhadva, ráakasztották a zsákom, és ketten vették a vállukra, a saját 15-20kg-os csomagjuk mellé. Minden lépés nyilallott, és féltem, hogy össze fogok esni miatta. Szégyelltem, hogy viszik a zsákomat. Egy másik fiú ideadta a tracking botját, amit az erdőben szedett túrabotom mellé másodikként használhattam. Mélyen a sárba szúrtam mindkettőt, és karom minden erejével segítettem a sérült térdemnek. Párszáz méter után megtanultam, mi az a lépés, ami tartható, és mi az, ami további bajt és jajgatást okoz. A társaim húztak-toltak, biztatgattak, pedig nekik is fájt már minden tagjuk, és fogalmuk sem volt, mikor fogunk tábort verni. Volt egy fiatal srác, aki egyfolytában azt mondogatta, mekkora hős vagyok, pedig úgy éreztem, semmi keresnivalóm nincs itt, nagyon restelltem magam. Fejben tudtam, hogy ennyi volt a kaland. Csak valahogy el kell vergődnöm a táborhelyig, mert ide senki nem fog tudni értem jönni. Végeláthatatlan volt a küzdelem. Nem vagyok sportos ember, de a teljesítőképességemnek a határa mindig a puhányságom volt, amin érdemes volt erőt venni. Nem baj, ha izzadok, nem baj, ha gyötrődök, nem baj, ha görcsöl a láb, lehet tovább kínozni magam. Itt azonban ha egy kicsit is megpróbáltam vigéckedni, azonnal kaptam az emlékeztetőt a térdembe, és önkéntelenül felkiáltottam. Így érkeztem meg a táborhelyre végül, ahol a hálócimborámnak alig tudtam valamit segíteni a sátorverésben. Összeállítottam vagy két rudat, ám minden mást neki kellett megcsinálni. Még a bakancsomat is ő húzta le.
Másnap jeleztem a szervezőknek, hogy gond van a térdemmel, valószínűleg nem fogom tudni megcsinálni az újabb napot, ám ők biztattak, hogy próbáljam meg. Mások is voltak, akik lesérültek, volt, aki nálam rosszabb állapotban volt, mindkét térdével. A csapat lassított, én pedig tengernyi szeretetet, biztatást, vállon-veregetést kaptam. A zsákomat továbbra is mások vitték. Továbbra sem tudtam nagyon ugrálni, mert azonnal jött az emlékeztető. Fájt a térdem, segítségre szorultam, veszélyes helyeken jártam, a társaim hordoztak, bátorítottak, egyikük kölcsön adta mindkét tracking botját, ő maga pedig az erdőben szerzett magának egy száraz botot.
Amit megtanultam
Végül semmiből nem maradtam ki. Teljesítettem a programot, de szembe kellett néznem ezzel az érzéssel: Segítségre szorulok, a többiek szeretnek, hordoznak. Nehézségeket okozok, és nem tudom őket kompenzálni. Nem fogom tudni visszasegíteni, talán soha.
Valójában ebben a néhány napban eljutottam fizikai teljesítőképességem végére. Nem volt tovább egyedül. Olyan helyekre jutottam el és olyan eredményeket értem el, amik a társaim nélkül lehetetlenek lettek volna.
Utólag raktam össze fejben, hogy az imádságom után ment gallyra a térdem. Ez volt talán a lecke, amiért jó, hogy itt voltam. Elméletben tudom, hogy szükségem van társakra, de gyakorlatban iszonyatos büszkeség van bennem: egyedül szeretnék győzni. Türelmetlenség van bennem: nem akarok másokra várni. Lustaság van bennem: nem akarom elmagyarázni, hogy mire van szükségem. Inkább megcsinálom magamnak. Félelem van bennem: nem akarom, hogy mások tudják, hogy gyenge vagyok.
A meglepetés: nem vagyok egyedül. Vannak barátaim, testvéreim, bajtársaim, akik vállukra veszik a zsákomat, és nincs semmi gond. A büszkeség nem jó motiváció. Érdemes azt kipakolni a zsákból, és inkább két konzervet rakni a helyére. 🙂 A közös győzelem sokkal édesebb és emlékezetesebb, még egy introvertált embernek is. Sokszorosan megtérül az az idő, amit a világos megbeszéléssel töltünk. Ne legyünk hát rá lusták vagy türelmetlenek. Nagyon rossz hozzáállás az, hogy „az van megcsinálva, amit én megcsinálok”.
Az igazság az, hogy félünk megosztani egymással a gyengeségünket. A félelem pedig ritkán ad jó tanácsot. Minden ember milliónyi dologtól fél az élete során, pedig csupán az egyikbe szokott belehalni. Rendszerint nem abba, ha a legjobb barátaink megtudják, hogy jól jönne egy kis segítség nekünk.
Szóval? Mikor kérsz segítséget?
Mikor kérsz meg egy barátot, hogy segítsen valamiben, amihez te kevésbé értesz? Mikor mondod el valakinek, hogy bizonyos feladatokra tökéletesen alkalmatlan, vagy képtelen vagy? Mikor mondod el, hogy fogalmad sincs, mit kellene tenned? Mikor mondod el, ha bűnök miatt érzed alkalmatlannak magad és képtelen vagy letenni őket? Kitől fogsz imádságot és támogatást kérni őszintén és egyszerűen bizonyos dolgokért? Honnan fogsz lelki táplálékot meríteni, feltöltődni, hogy adni tudj? Ki fog fenékbe rúgni, ha elfogyott a motivációd?
Egyedül elbukunk, együtt pedig olyan helyekre fogunk eljutni, ahová egyedül sosem tudnánk. Így lettünk megalkotva.
A story vége:
Rendben hazaértem, a lábam pihenés hatására rohamosan gyógyul, de a hősködés ideje még nem jött el. Minden szuper. Ott a helyem talán már ősszel, a következő XCC-n. Férfiak? Jöttök ti is? Lányok? Dobjátok át a linket a férjeteknek, kedveseteknek, bátyótoknak, apukátoknak! Jöjjenek ők is kirándulni! 😉 És imádkozzatok: Istenem, segíts, hogy megtanuljam azt, amit meg kell tanulnom! Ne aggódjatok! Ő mindig meghallgat.
