Blog

Isten ritkán szokott megszólalni az égből, vagy falra írni nekünk. Ez utóbbi talán csak egyszer fordult elő, és akinek az üzenet szólt, nem járt jól vele. Az elhívás nem ilyen. A legtöbbünkre inkább az jellemző, hogy egy missziós küldetés a „szívünkön van”, Isten „vezetését érezzük”, foglalkoztat a misszió, vagy a teljes idejű szolgálat gondolata, és sokszor több lehetőség is látunk magunk előtt. Ezt a helyzetet én magam is jól ismerem, ezért szeretnék néhány hasznos kérdést és szempontot adni az átgondoláshoz.

1. Mi az, amihez jó képességeim vannak? Mi az, ami régebben is adott sikerélményeket?

Érdemes magunkat jobban megismernünk, és átgondolnunk a fenti kérdést. Mi volt az, amire gyermekkorodban mindig is vágytál? Emberek, országok, hivatás, amire sokat gondoltál, amiről sokat olvastál, megtudtál?

Ha holnap reggel rádszakadna egy óriási vagyon, és soha többé nem kellene dolgoznod, mi az, amivel foglalkozni szeretnél? Hol szeretnél nyomot hagyni az életeddel? Min dolgoznál, ha nem kellene érte pénzt kérned?

Mi az, amiben ügyes voltál, amiben elfogulatlan emberek meglátták a tehetségedet korábban?

Milyen típusú személyiség vagy? (A link egy olyan oldalra vezet, ami segít megismerni személyiségtípusodat az MBTI rendszer szerint. Én magam nagyon hasznosnak és szórakoztatónak találtam.) Mi az, amiben ez lehetőséget jelent, mi az, amiben hátrányt?

Ugyanakkor nem ez a végső megfontolás az elhívás kapcsán, csupán egy érv a sok között. Nem egy olyan élő misszionárius példaképem van, akinek a személyiségtípusa egyáltalán nem illik egy mindenkit leszólítgatós utcamissziós szolgálathoz, és mégis nem győzök tanulni tőlük. Istennek néha kedve telik ilyen valószínűtlen elhívásokban. De azért te csak válaszold meg a kérdést, és lépj tovább!

2. Mi az az ügy, terület, csoport, vagy küldetés, ami szenvedéllyel tölt el? Mi az, amire „látást” kaptam?

Nagyon valószínű, hogy ahová Isten elhívott, amilyen feladatot ad eléd, az foglalkoztat is. Ha mindig is gyerekekkel akartál foglalkozni, adja magát a lehetőség, hogy ilyen jellegű misszióba kell lépned. Ha ott van a szíveden valamilyen nemzetiség, ország, fogyatékos csoport, ha együttérzel egy néppel a szenvedéseiben, ezekért érdemes imádkoznod.

Én magam egy könyvet olvastam sok-sok évvel ezelőtt Izrael állam megalakulásáról, ami akkor betöltötte a gondolatvilágomat. Elkezdtem fantáziálni egy zsidók között végzett missziói szolgálatról. Ha előtte bárki ilyet mondott volna nekem, kinevetem, pedig a zsidóság szerepe, sorsa mindig is foglalkoztatott. De egy évvel azelőtt, hogy Istentől megérkezett az elhívás erre a misszióra, elkezdte a szívemre helyezni ezt a szükséget.

3. Merre nyitott Isten ajtót a számomra?

Ha Isten elhívott valahová, akkor meg fogja nyitni az ajtót. Olyan természetesen van, hogy kitartóan kell zörgetnünk és várakoznunk, de olyan nincs, hogy Isten elhívott, viszont fafej emberek elfelejtettek neked ajtót nyitni, és ezért most Isten döbbenten nézi, ahogy telnek az évek, te pedig öregszel, és sóhajtozik, hogy „pedig Ő megmondta.” Isten előtt nincs akadály. Sem egyházi vezetők, sem missziós társaságok, sem hatóságok nem állhatnak az igazi elhívás útjába. Ha egy ajtó nagyon nem akar megnyílni előtted, nézz körül, és imádkozz, mert lehet, hogy nyitva van egy másik, egy még jobb!

4. Életemnek melyik szakaszában vagyok? Nem lehetséges, hogy most még tanulnom és tapasztalatot gyűjtenem kell?

Nagyon elképzelhető. Elvégezni egy iskolát, megcsinálni a master fokozatot, szolgálatba állni egy gyülekezetben, ifiben, vagy rövid távú missziói szolgálatokat keresni, gyűjteni a tapasztalatokat… Tizenkilenc évesen még nem biztos, hogy készen állsz a nagy „Elhívásra.” Ha tudod is, hogy melyik terület érdekel, itt az ideje a felkészülésnek. Lehet, hogy képzésekben, nyelvtanulásban, teológiai képzésen, gyülekezeti szolgálatban nyílnak lehetőségeid, hogy aránylag fiatalon is nagy tapasztalattal kezdhess neki a munkának.

Más a helyzet akkor, ha tíz évvel vagy nyugdíj előtt. Ez esetben még a hitetlenségben, vagy tévúton szerzett élettapasztalatod is előnyödre válhat. Korábbi munkáid, iskoláid, szakmai, vezetési, vagy munkatapasztalatod, vagy akár saját gyerekeiddel szerzett jó vagy kevésbé jó tapasztalatod is hasznosnak bizonyulhat. Lehet, hogy érdemes inkább szolgálat mellett végezni levelezős képzéseket, ha úgy látod, hogy szükséged van rá, és olvass, képezd magad, de tudsz is és kell is mozdulnod ebben az élethelyzetben.

5. Vannak-e olyan emberek, akikért felelős vagyok? Családom, komoly kapcsolatom, gyermekeim…?

A fiam megkérdezte tőlem, mi lenne, ha Isten most elhívna engem egy olyan szolgálatba, hogy el kellene hagynom őket. Azt mondtam, elsőre tudnám, hogy ez nem Istentől van. Mi aránylag fiatalon vállaltunk gyermekeket, és ez sok dologban megkötött bennünket. Mások húszas éveiket szolgálattal töltik, és negyvenes éveikben alapítanak családot. Mindkettőnek megvan a maga lehetősége és nehézsége. A mi srácaink már önállóan közlekednek, elvannak otthon egy-egy estére is, de éjszakára otthon kell lennünk, és ha túlburjánzó programjaink miatt nincs időnk rájuk, pár hét alatt meg fog látszani az iskolai eredményeikben. Viszont aránylag fiatalon fogjuk szárnyukra engedni őket, és lehetünk majd „bevállalósabbak” a szolgálatban.

Vannak olyan kötelezettségek, eskük, emberi kapcsolatok, amelyeket nem fog felülírni egy Istentől jövő elhívás a „hottentották” közé. Egyszerűen mert tudjuk, hogy Isten szerint mi a helyes. Nem tudok hinni egy olyan lelkipásztornak, aki azért vált el, mert a felesége nem akarta követni a külföldi szolgálatba. Persze azt sem zárnám ki, hogy bizonyos helyzetekben családok útra kelnek, és gyermekekkel együtt vállalják a nagy változásokat. Ebben az esetben viszont egy család dönt így, nem egy ember csupán.

6. Van-e Istennek olyan üzenete, aktuális ige, benyomás, álom, vagy testvérek által adott üzenet, amiben ez az elhívás megerősítést kap?

Ha van ilyen, az fontos érv lehet a végső mérlegen. De csak ezért ne indulj el Indonéziába! Bizonyos emberek meglepően könnyen mondják azt saját benyomásaikra, hogy „…az Úr azt mondta nekem…” Kezeljük az ilyesmit egyfajta kivárással, és alaposan tegyünk minden ilyen kijelentést az Ige mérlegére!

Viszont a Biblia nagyon egyértelmű azzal kapcsolatban, hogy az Úr szól, különösen álmokban. Rögtön hozzáteszem, hogy a babonás álomfejtő könyvektől a hívő ember távol tartja magát. Álmaink legtöbbször belőlünk fakadnak. Mindaz, ami foglalkoztat bennünket, ami újszerű élmény, ezekben tisztul le. De ez is Isten ajándéka. Ha valamit megértünk önmagunkkal, viselkedésünkkel kapcsolatban, lelepleződik előttünk az, amivel lélekben birkózunk, mindezekre érdemes lehet odafigyelni. Viszont Isten tud üzenni is ezen a csatornán. Az a tapasztalatom, hogy egy életben a legtöbb embernek csupán egy-két ilyen emlékezetes álma van.

Fontos azonban, hogy bármilyen ilyen külső megerősítés önmagában nem lehet elegendő elhívás tekintetében. Nincs olyan, hogy egyszer csak valaki azt mondja, hogy ide meg oda kell menned misszióba, te pedig el vagy átkozva, mert egész életedben másra készültél, ráadásul családod van, akiket nem vihetsz… Óvakodjunk az önjelölt prófétáktól!

7. Van-e olyan, Isten előtt igazolhatatlan indok, amely miatt vágyom pl. kiutazásra, költözésre, gyülekezetváltásra…?

Miért akarsz IGAZÁBÓL menni, vagy szolgálatba lépni? Azért, mert romantikus? Azért, mert csalódtál a szerelmedben? Azért, mert a szüleidtől szeretnél minél távolabb lenni? Azért, mert valaki megsértett a munkahelyeden? Vagy ez valóban elhívás számodra?

Klasszikus példa a Kegyes kétbalkezes naplója Adrien Plass tollából. Ott a serdülő ifjú Charles Cook épp azzal állít haza, hogy el akarja hagyni az iskolát, és a Közel-Keleten akar missziói szolgálatot végezni. Szerinte Isten azzal adott neki „útmutatást”, hogy amikor kinyitotta a Bibliáját, mindenütt zsidókról olvasott. A főszereplő felesége pedig egy kis sütivel és megértéssel kihozza belőle, hogy mindez nem elhívás, egyszerűen csak nem találja a helyét a Bibliaiskolában.

Tehát légy biztos a valódi okaidban, indítékaidban! Pont ezért nem lehet végső érv az elhívás kapcsán az, hogy „békességem van benne”, vagy a szolgálatból való kilépésre az, hogy „nincs benne békességem”. Miért kellene, hogy a csalárd szívünk megnyugodjon abban, ha Isten valami olyasmire hív el, amiben fel kell adnunk bizonyos vágyainkat, lehetőségeinket? Miért kellene, hogy békességünk legyen egy olyan szolgálatban, ahol bizony frontvonalban harcolunk? Egészen más a „csontjaimba rekesztett tűz”, mint a „békességem van benne”. Legyünk tehát tisztában önmagunkkal!

+1 Tipp: Mi van, ha végképp nem látunk különbséget? Ha két teljesen egyenértékű, egyforma elhívás van nyitva, ha döntenünk kell, pedig szívünk szerint mindkét lehetőséget megragadnánk?

A döntésképtelenség nagy ellenségünk. Valóban minden szükséges információnak a birtokában vagyunk? Valóban mindegyik lehetőség teljes mértékben megfelel annak, amiben hiszünk, ami csontjainkba rekesztett tűz, ami elhívás? Nos, ebben az esetben imádkozzunk, és döntsünk! Ebben a sorrendben. Ha tetszik, írjuk fel a lehetőségeket egy-egy lapra, tegyük ki magunk elé, fogjunk egy kavicsot, radírt, sakkfigurát, akármit, és fél perc gondolkodás után tegyük le valamelyikre, ami akkor a leginkább a szívünkön van! Az egyikre igent mondani talán könnyebb, mint egy másikra nemet mondani.

Létezik olyan, hogy Isten lehetőségeket ad elénk, és szabadok vagyunk arra, hogy válasszunk. Van olyan, hogy azért nem látjuk az egyedül helyes döntést, mert csak helyes döntés van előttünk. Döntsünk, és utána ne vekengjünk a meghozott döntésen! Tartsunk ki mellette! Mint ahogyan esküvő után sem gondolkodunk már azon, hogy jól döntöttünk-e, hanem dolgozunk, hogy döntésünkből a lehető legjobbat hozzuk ki.