Blog

Az első

2009-ben történt. Négy önkéntesünk érkezett Erdélyből, a főnököm Angliából, és 2-3 helyi ember csatlakozott még hozzánk. Egy barátom parókiáján aludtunk szükségszállás szintjén. Kínai kaját ettünk, és az előző évből kimaradt szórólapokat osztogattuk. Kb. 4-5 embertől kaptuk meg az elérhetőségét, de utóbb már nem sikerült elérni őket. Mégis lelkesek voltunk. A résztvevőkkel megmaradt a barátság, és nagyon vártuk a folytatást, amikor lehetőséget kapunk, hogy még jobban csináljuk. Sajnos néhány évet várnunk kellett.

A második

2013-ban történt. Húsz ember vett részt benne, köztük ketten az Egyesült Államokból, hatan Angliából, és jó pár magyar segítő is. Saját szobáink voltak, és egy étkezdébe voltunk befizetve. Persze a reggelit és a vacsorát szendvicsekkel oldottuk meg.

A jeles alkalomra új színes szórólapok készültek. Volt egy evangelizációs előadássorozatunk is, ahová egész nap hívogattuk az embereket. Végül 25 ember elérhetőségét kaptuk meg, akik közül többeket sikerült elérnünk. Hosszabb távon egy ember beépült a rendszeres közösségünkbe (ő hívőként került velünk kapcsolatba, és inkább szolgálni érkezett). Egy megrázó élmény is felejthetetlenné tette a 2013-as kampányt. Egy halálosan beteg kislány jött be a bázisunkra a szórólap kapcsán édesapjával és nagymamájával. Vele megmaradt a kapcsolat. Végigkísértük, és bár messze laktak tőlünk, többször meglátogattuk, és úgy láttuk, elfogadta a kegyelmet. Egy év múlva költözött haza Jézushoz. Rajta keresztül kapcsolatba kerültünk a faluban szolgáló lelkésznővel is, aki a temetési szolgálatot végezte. Később a gyászoló nagymama elkezdett bibliaórára járni.

A résztvevőkkel a mai napig megmaradt a kapcsolat. Lelkesen gondoltunk vissza az együtt eltöltött időre, és nagyon vártuk a folytatást, amelynek a dátumát is kitűztük.

A harmadik…

Közben azonban változások történtek a misszió életében, és az új vezetés úgy ítélte meg, hogy ezt az új kampányt már egy másik csapattal közösen csináljuk. Szomorú voltam, hogy nem tudunk a korábbi tapasztalatokat hasznosítva újra próbálkozni. Egy nálunk sokkal nagyobb szervezet sokkal kevésbé rugalmas módszereihez kötöttük magunkat. De a sajnálkozások csak addig tartott, amíg bele nem kerültem ennek a másik szolgálatnak a forgatagába.

300.000 szórólap, napi háromszori szolgálat, több mint ezer elérhetőség, és jó néhány azonnali megtérés. Fárasztó, kiborító, izgalmas, lelkesítő, idegesítő, örömteli, semmihez sem fogható missziós élmény volt. A két szervezet közösen vagy hatvan embert állított csatasorba. A második hét vége felé már az utca embere ismerősként üdvözölt, vagy veszekedett velünk. Elkezdték gyűjteni a szórólapjainkat: „Várjál, ez már megvan. Nincs nálad véletlenül a másikból? Nem abból. A harmadikból…”

Azóta több ilyen megmozdulásba is beleláttam, s közben egyre többet gondolkodom a mi kis 2009-es és 2013-as akcióinkról. Egészen más léptékben gondolkodtunk akkor. Néhány dolgot nem láttunk tisztán, és talán néha lényeges dolgok maradtak el. Más dolgokat pedig igyekszünk továbbvinni ezekben a gigantikus megmozdulásokban, ami jó volt a korábbiakban, és amire a „nagyok” ritkán gondolnak.

Nézzük tehát, mitől volt jó, mitől lehet jó egy missziós kampány, legyen ez akár egy nagyvárost ostromló felekezetközi hadjárat, vagy egy egyszeri gyülekezeti „kiruccanás”:

1, Ha az emberek hallják az evangéliumot

Hatalmas erőfeszítéseket tehetünk az „emberek eléréséért”. Oszthatunk ételt, ivóvizet, készíthetünk felmérést, adhatunk könyvet, ha nem hallják az Üzenetet, az Evangéliumot, nem tudom, miért kezdtük el. Azt szokták mondani, hogy az evangélium jó hírt jelent, tehát nekünk jó hírt kell mondani, azaz pozitívan kell az emberekkel kommunikálnunk.

Valójában azonban – már beszéltünk róla – az evangélium a Királyról kell, hogy szóljon. Jézus üzenete, váltsághalála, feltámadása, Isten országának valósága. Olyan üzenet, amelyet persze meg is kell élnünk, meg is kell jelenítenünk, de nem végeztük el a munkánkat, ha nem MONDTUK EL. Másrészt viszont bármilyen esetlenül mondjuk is el az üzenetet, ha az emberek hallják, Isten Lelke érthetővé teheti számukra. Ez nem mentség arra, hogy unalmasak legyünk, csupán bátorítás számunkra. Csak azért, mert ügyetlennek érezzük magunkat, ne maradjunk csöndben! Ha sokan hallják az üzenetet, lesznek olyanok, akik válaszolnak.

2, Ha kapcsolatokat gyűjtesz, akikkel később lehet foglalkozni

Mindig nagy öröm, ha embereket megtérni látunk az utcán, de tudnunk kell, hogy a munkánknak nem ez az igazi eredménye. Ez valaki más munkájának az eredménye, amit mi csupán begyűjtöttünk. A mi munkánk eredményét talán valaki más gyűjti be.

Azonban a gyülekezetünk, vagy egyéni szolgálatunk szempontjából az igazi eredmény az, ha „kapcsolatokat” szerzünk, azaz embereket tudunk továbbvezetni.

Hiba, ha a szórólapokon nincs elérhetőség, visszajelzési lehetőség, ha rejtegetjük azt, hogy kik vagyunk. Persze, Isten tudja használni a munkánkat, hogy majd valamikor ezek az emberek valaki másnál hitre jussanak, de miért ne érhetnének el minket?

Hiba csak erre hagyatkozni: Majd ők jönnek, ha akarnak… Legyen egy lap, amelyen te fölveszed az elérhetőségeit, amennyit csak hajlandó megadni, és te magad megkeresed a lehető leghamarabb a kampány után! Jó, ha van valami, amire fel tud iratkozni, levelezés, információs csatorna, könyvrendelés… Jó, ha van egy program, ahová azonnal meg tudod hívni, és a program előtt még egyszer rá is tudsz csörrenteni, hogy várod szeretettel.

Nyomulósnak tűnik? Nem az. Ha később kelletlen, vagy kifejezetten azt kéri, becsülettel le kell venni a „levlistáról”, és nem keresni tovább. Viszont inkább jellemző az emberekre, hogy örömmel veszik a megkeresést, de maguktól nem fognak megjelenni, bármennyire is tetszett nekik, amit a kampányban csináltunk.

Ha nincs a fejünkben, hogy kapcsolatokat kell szereznünk, akkor nem is fogunk túl sokat szerezni. Ha ott kapkodunk névjegykártyáért, vagy noteszért, elveszítjük a legfontosabb eredményt: a folytatást.

3, Ha azokat éred el, akiket szeretnél

Mi volt a szívedben, amikor a szolgálatod indult? Kiket szerettél volna elérni? Egy adott területen élő embereket? Egy adott népcsoportot? Egy korosztályt? Egy társadalmi réteget? Mikor élesben elindul a szolgálat, persze, hogy mindenki felé szolgálunk! A nagy lelkesedésben minden újabb fejlemény örömmel tölt el minket, és hajlamosak vagyunk elfelejteni, ki is volt a munkánk eredeti célcsoportja. Előfordulhat, hogy egy adott területen új gyülekezet indul, és hamar kinövi magát 30-40 fősre, azonban a környékről legfeljebb 2-3 ember jár, a többiek pedig messzebbről érkeztek, esetleg épp más gyülekezetekből igazoltak át. Nekik is örülünk, de nem felejthetjük el, kik azok, akik miatt elkezdtük a szolgálatot. Ha a szolgálatunk során ugyanazt a csoportot érjük el újra és újra, annak csak akkor örülhetünk, ha valóban ez volt a cél. Ha csupa idős embert sikerült megszólítani, pedig ifjúsági misszióban gondolkodtunk, akkor amellett, hogy örülünk az eredménynek, el kell gondolkodnunk azon, hol vannak a fiatalok? Min jár az eszük? Milyen híreket, csatornákat követnek? Mi mozgatja meg őket? Valamit egészen másképp kell csinálnunk.

4, Ha „átviszed az ingerküszöböt”

Vagyis, ha az üzeneted legalább egy-egy mondatban átmegy a szélesebb társadalom tudatába. Ha beszélnek róla, akár így, akár úgy. Hajlamosak vagyunk rettegni az ismertté válás következményeitől. Mi lesz, ha túl sokan jönnek? Ha túl sokan ismernek? Ha nem fog tetszeni? Ha nem vagyok elég jó, elég ügyes, elég profi…

Valahol legbelül meg kell, hogy erősödjön a meggyőződés, hogy ha mindenki tud arról, amit csinálok, az jó. Ha nincs elég kezünk és lábunk ahhoz, hogy minden embert elérjük legalább egy mondattal, vagy egy szórólapocskával, az érthető. De ha bizonytalanok vagyunk abban, hogy kell-e mindenkinek hallania az üzenetünket, akkor belül egy hatalmas akadályt kell leküzdenünk. Egy misszionárius képes saját munkáját elszabotálni pl. amikor túl kevés szórólapot visz magával, amikor nem kér visszacsatolást, amikor később kezd, hamarabb fejezi be, amikor nem bátorít másokat is a csatlakozásra…

Először tehát győzzük le ezt a belső ellenállást, hogy azután több kezet és lábat állíthassunk szolgálatba, míg végül eljuthatunk oda, hogy az emberek számára az üzenetünk általánosan ismertté válik.

5, Ha el is tudod mondani, hogy mi történt

Vagyis vannak történeteid, emlékeid, fényképeid, adataid arról, mi is történt az alatt a néhány óra, néhány nap, néhány hét alatt.

Ha a nagy orosz tajgán egyszer csak kidől egy toronymagas fenyő, de senki sem volt ott, mekkora a jelentősége? Semmi. Ha ott voltál, de nem mondod el senkinek? Nem sokkal több. De ha elkezdesz mesélni: „Épp a mókuspopulációt mértük fel az orosz kollégákkal, amikor hirtelen egy hatalmas reccsenést hallottam. Ott volt az a gigantikus fenyő. Egy négy meglett férfi sem érte volna körbe a törzsét, és aztán egyszer csak látom, hogy a sátrunk felé dől. Tattyána meg épp akkor húzta a csizmáját. Négy! Értitek? Négy másodpercem volt, hogy elrántsam onnan! Még most is reszketek, amikor erre gondolok. Aztán ahogy az a faóriás bevágódott a tisztás növényzetébe, egyszerre olyan volt, mintha…” és annak a kidőlt fának egyszeriben jelentősége, üzenete lesz.

A szolgálat kimerítő mind lelkileg, mind fizikailag. Mégis fontos, hogy elmondjuk, mi is történt, miért is voltunk ott, milyen eredményeket kaptunk Istentől. Nem csupán a beszélgetések, szórólapok, szolgálati kiruccanások számát kell írnunk. Mondjuk el a kidőlt óriásfenyőt, azaz a nap legjobb beszélgetéseit, legnagyobb áldásait, nehézségeit, örömeit… Gyűjtsünk történeteket, és osszuk meg azokkal, akikkel együtt szolgálunk, de azokkal is, akik imádkoztak értünk, vagy anyagilag támogattak! Sőt! Ha pl egy egyházmegyei értekezleten egy kolléga elmondaná, hogy a missziónak semmi értelme sincsen, legyünk mi azok, akik elmesélnek egy történetet, ami másokat is inspirál, hogy elkezdjék a szolgálatot!

6, Ha a résztvevők megkérdezik, mikor lesz a következő ilyen szolgálat

Miért vágynak vissza? Úgy gondolják, azért, mert jó dolog evangelizálni. Ez így is van. Csak mi tudjuk, hogy milyen fontos dolgok vannak ennek a hátterében. Miért nem égtek ki? Miért nem mentek haza sírva már a program felénél?

Mert jó közösség épült. Mert egymás élményeiből bátorítást kaptak akkor is, amikor egyikük-másikuk rossz napot zárt. Hallották a történetet. Mert fejlődtek, növekedtek, tanultak. Mert amikor valakinek nehezen ment egy adott szolgálat, váltani tudott, és felfedezhette kegyelmi ajándékait a sokféle lehetőség között. Mert a kimerítő munka mellett ott voltak a segítők, akik gondoskodtak róluk. Mert úgy érezték, fontos volt, amit csináltak, és megbecsülték az eredményeiket.

Amikor megszervezzük a szolgálatot, épp ezért nagyon sok tényezőre kell odafigyelnünk, amelyeket részben már tárgyaltunk is, és amelyekről még sokat kell beszélnünk.

7, Ha azok, akik felé szolgáltunk, a programunk végén megkérdezik: hová lettek azok a furcsa emberek?

Vagyis ha nem csupán átvittük az ingerküszöböt, nem csupán ismertté váltunk, hanem része lettünk az emberek életének. Üzenetünkkel, beszélgetéseinkkel, hallgatásunkkal jobbá tettük a várost, a parkot, a teret, az aluljárót. Ha az evangélium hatással tudott lenni a szélesebb társadalomra, ha csak egy pici időre is.

Nem, nem tűntünk el. Aki szeretne, megtalálhat bennünket.

Az a jó, ha néhány napig, vagy egy-két hétig kitart a várakozás: vajon elküldik a megígért könyvet? Vajon felhívnak? Vajon lesz még más programjuk is? Vajon minden évben lesz ilyen?

Azután a résztvevők haza indulnak, mi pedig nyakunkba vesszük a várost/falut, és átadjuk a könyveket, beszélgetünk, válaszolunk, „továbbvezetünk”. Egy jó missziós kampány méltó folytatása ez.