Azon a nyáron történt, amikor az Eszter-tekercs díszdobozára ráolvadt a havdala-gyertya a kocsiban (árnyékban 40 fok volt). Amikor életemben először nyomtattam ki a bibliaolvasó naptáramat, hogy megmutassam vele magam egy jó nevű országos keresztyén ifjúsági fesztiválon. Tele voltam buzgósággal, és félelmekkel. Vártam, hogy a szolgálatom értékei, az üzenetem és a gondolataim sokakat megmozdítsanak, és a kis kezdődő missziós szolgálatom körül gyarapodjon a tábor. Egyébként a pórul járt Eszter-tekercset és a havdala- (szombat estére meggyújtandó, több szálból összefont) gyertyát is azért hoztam, hogy mint érdekességekkel vonjam közelebb a fiatalokat, hogy elmondhassam, mennyire fontos szolgálatba szeretném bevonni őket. Sajnos azonban az alapvetően fóliából összeállított sátor, ahol a standom volt, nem volt árnyékban, hogy 40 fokkal megúszhattuk volna. Egyszerre nem tudtam 10 percnél többet eltölteni benne, a fiatalok pedig messzire elkerülték.
Nos ezen a nyáron történt, hogy összeállítottam egy kis szórólapot a zsidók közötti szolgálat fontosságáról, múltjáról, jelenéről, lehetséges jövőjéről, és kis pironkodással mutattam meg kapcsolattartóimnak, akikkel a konferencián való részvételemet intéztük. Nekik tetszett a dolog.
Pár nap múlva egyikük felhívott, és elmondta, hogy a konferencia fő szervezője a szívéhez kapkod, és úgy intézkedik, mert „ennek nem szabad kimennie” és „ki adott erre engedélyt…”
Megrémültem. Túlléptem egy határt. Mire számítottam? Mit akartam elérni? Nem volt bennem alázat és belátás? Természetesen a szóróanyag maradt a fiókban. Vele együtt minden, ami a zsidók közötti EVANGELIZÁCIÓRÓL szólhatott. Vihettem az érdekességeket, a játékos feladatokat. Egy egy hírlevelet a kocsi csomagtartójából elővehettem, ha valaki szóban mégis érdeklődött.
Mit tehettem volna?
Ha a fesztivál szervezői letiltanak, természetesen joguk is van hozzá. A félelmeiket is megértem valahol. Egy rázós téma – ha teret adnak neki a fesztiválon – esetleg sértődést, magyarázkodást, állásfoglalásra való kényszert is szülhetett volna, bár kicsi a valószínűsége, hogy tényleg megtörténik. Hihetetlen, hogy mennyire nehéz az emberek figyelmét megszerezni manapság! Ők azonban biztonságra játszottak az én témámmal kapcsolatban.
Valójában talán megtehettem volna, hogy személyes találkozót kérek, meghallgatom kérdéseiket, átírom a szórólapot és újra megmutatom nekik, esetleg fogom magam, és mégiscsak elviszem a kérdéses szórólapokat, vállalva a konfliktust. Csakhogy én sem vágytam akkor konfliktusra. Jó fiú akartam maradni, hogy hosszabb távon megmaradhasson a megbecsülés, jó hírnév, szalonképesség, lehetőség a jövőbeni együttműködésre. Talán jól döntöttem, talán nem, talán lehetett volna még ezer lehetőségem, amit meg sem próbáltam, mert ott visszhangzott bennem a kérdés:
„Ki adott erre engedélyt?”
Annak az áldozata voltam, hogy bizonyos fogalmakat rettenetesen összekevertem magamban. Szerettem volna szeretetből cselekedni, megmutatni, hogy nem vagyok én-központú, van bennem alázat, hogy kordában tudom tartani tengernyi magabiztosságomat, háttérbe szorítani az „önbecsülés”-emet, hogy kész vagyok másokat magam elé helyezni, együttműködni, vagyis elfogadható akartam lenni a szemükben, mert azt gondoltam, hogy ez „keresztyéni dolog”.
Pechemre ők is ebben a csapdában vergődtek. A számukra veszélyesnek tűnő külső véleményformálók előtt szerettek volna szeretetteljesek, alázatosak, valahol korszerűek és nyitottak is lenni, vagyis jó fiúk. Sajnálatos módon nekik azzal is szembesülniük kellett, hogy nem tehetnek mindenkit maradéktalanul boldoggá, így be kellett vállalniuk a konfliktust velem.
Most a fentiek közül néhány fogalmat szeretnék tisztába tenni épp ebből a szemszögből, egy induló missziós szolgálat, vagy gyülekezetplántálás, vagy bármilyen más keresztyén munka értékei felől nézve. Bármelyikről lehetne, talán fogok is hosszabban cikket írni. Nem a teljességre törekszem, csupán elhelyezem őket egymáshoz képest, hogy áttekintést kaphassunk. Ha bármelyik fogalom megnevezésével gondunk van, ne ragadjuk le a szavaknál! Adjunk neki új nevet, és értsük meg, mi mozgat, vagy bénít meg minket!
1. Szeretet.
Az első, ami erről eszünkbe jut, természetesen az érzelmek, a szívecskék, családi fényképek, a Gondos Bocsok és giccses képeslapok. A mi fogalmaink szerint a szeretetet érezni kell.
A Biblia fogalmai szerint a szeretet (és gyűlölet) értékrendet jelent, és cselekedni kell. Hát persze, hogy Jézus nem érzelmekről beszél, amikor azt mondja, meg kell gyűlölnünk …házunk népét, sőt a saját életünket is. Ez annyit jelent, hogy vissza kell sorolnunk az adott dolgot értékrendünkben. Vagyis Isten országa legyen annyira fontos, hogy minden más, még a saját megélhetésünk és biztonságunk, sőt családunk is hátra sorolódjon hozzá képest.
2. Önszeretet.
Ha valaki önmagát szereti – talán már sejtjük – nem azt jelenti, hogy a tükörben dobál puszit magának. Csupán annyit jelent, hogy önmaga érdekében fog cselekedni. Pl. kér fizetésemelést, nemet mond bizonyos dolgokra, időt szán a pihenésre, aggódik az üdvössége miatt, imádkozik önmagáért, néha konfliktusba kerül önmagával, mikor saját magának okozott bajt.
„Szeresd felebarátodat, mint magadat!” (3Mózes 19:18; Máté 22:39) Hogy fest ez a gyakorlatban? Jézus erre mondta az „irgalmas samaritánus” történetét, aki egy adott pillanatban a bajba jutott felebarátért hajlandó volt kockáztatni, és megtenni mindazt, amit önmagáért az a kifosztott, sebesült ember már képtelen volt. Értékrendjében az ismeretlen felebarátot önmagával egy szintre, vagy egy pillanatig önmaga fölé sorolta anélkül, hogy viszonzást vagy elismerést várt volna. Meggyűlölte önmagát így, ebben az értelemben.
3. Öngyűlölet – egy az előbbivel ellentétes fogalom
Ez az, amikor valaki képtelen önmagáért cselekedni. De miért tenne ilyet bárki is? Azért, mert az kényelmetlen? Mert sírni, áldozatnak lenni és panaszkodni kényelmesebb? Mert fél attól, hogy ha önmagáért akar cselekedni, akkor már nem lesz jófiú és ki fog lógni a sorból? Azt várja, hogy a szükségeit mások vegyék észre, vagy az értékrendjét mások tartsák fontosnak? Vagy egyszerűen csak képtelenek vagyunk elhinni, hogy amit önmagunkért megteszünk, annak eredménye lehet, ezért megkíméljük magunkat a fárasztó, kockázatos és megszégyenítő próbálkozástól? Remélem, így kimondva mindenki átérzi, mekkora butaságról van szó. Mégis elterjedt jelenség. Hívhatjuk Önfeladásnak, vagy Konfliktuskerülésnek is. De ha lehántjuk róla a felszínt, a dolgok mélyén még mindig önzést fogunk találni. Van egy egészségtelen, hibás megfontolás, ami miatt zsigereinkben úgy érezzük, hogy nekünk így lesz jó.
4. Alázat
Ha már itt tartunk, tisztáznunk kell ennek a fogalmát is. Ez annak elfogadása, hogy még nem vagyunk készen. Nem az értékrendünk megtagadása, nem a tudásunk elhallgatása, nem is a konfliktusok elkerülése, vagy öngyűlölet. Az alázatos ember azért dolgozik csöndesen, és azért tud másokat is megbecsülni, mert tudja, hogy egy életen át kell munkálkodnia, tanulnia, és még akkor sem lesz készen. Ám az alázatos ember készen áll arra is, hogy az értékrendjének és tudásának megfelelően cselekedjen, még akkor is, ha kockázatos, vagy ezzel szembe kerül másokkal.
5. Az én-központúság
…fogalmát szeretném leválasztani az önszeretet fogalmáról. Az én-központú ember önmagát próbálja saját értékrendje elé helyezni. Faramuci helyzet, hiszen amikor jóhírét, a róla alkotott képet, vagy önnön kényelmét helyezi minden más elé, valójában önmagát köpi szembe. Az önfeladás egy formája, amikor önmagával nem vállalja a konfliktust a valóban fontos dolgokért. Lehet, hogy mindenki mással konfliktusban van, és a világgal hadban áll, ám épp az értékrendjéért önmagával képtelen lejátszani a meccset. Ez jó messze van az igazi szeretettől, vagy önszeretettől, és nagyon közel az önfeladáshoz.
6. Önbecsülés
Mikor hisszük, hogy képesek vagyunk megtenni, amit értékrendünk megkövetel. Az önbecsülés egy gondolatrendszer (paradigma), amely képessé tesz arra, hogy megtegyük, amit meg kell tennünk. Ha hiányzik, lebénulunk. Van, aki úgy hivatkozik rá, mint egy operációs rendszerre. Valóban. A munkánk pontosan annyit ér önbecsülés nélkül, mint egy számítógép operációs rendszer nélkül. Hiába vannak meg a képességek, hogy minden munkamenet lefusson, semmi sem fog történni.
7. Magabiztosság
Képesség arra, hogy az értékeinkért konfliktust is bevállaljunk másokkal. Ha kell, áthágunk emberi szabályokat, íratlan, vagy írott konvenciókat azért, ami helyes. Akiből ez hiányzik, folyton bocsánatot kér, homályosan fogalmaz, fárasztóan körülményes, örök lelkiismeret-furdalás.
Hívők számára ettől a szótól könnyen beindul a „szellemi füstjező” mondván: „Én nem Maga-biztos vagyok, hanem Istenben bízom.” Ez a gondolat rossz irányba visz. Más nyelvekben más összetételű szavak fejezik ki ugyanezt, tehát ne ragadjunk le a szóösszetételnél! Nem az a kérdés, hogy szükségünk van-e magabiztosságra, azaz „cselekvőképes bizonyosságra” hanem az, hogy mi az értékrendünk, amelyet magabiztosan kell keresztülvinnünk. Isten országáért cselekszünk félelem nélkül, vagy azért, hogy mi menjünk az ismerőseink közül a legpuccosabb nyaralásra? Ettől lesz a magabiztosság Isten előtt kedves, vagy sem.
8. Önmagunk elfogadása
Annak elfogadása, hogy ebben a pillanatban itt tartunk. Nem csak azt kell elfogadnunk, hogy Isten kivé alkotott meg bennünket (ez is kulcsfontosságú), hanem azt is, ahol MOST tartunk. Egy rakás dolgot ronthattunk el a múltban, amin már nem tudunk változtatni. Ez hatással van a jelenünkre is, mégsem tolathatunk vissza, hogy kijavítsuk. Sok ember mégis ezzel próbálkozik. Ezért vannak a gigantikus újévi fogadalmak. Ezért van az, hogy aki eddig sosem olvasta a Bibliát, az most félév alatt el akarja olvasni az egészet. Ezért van az, hogy aki eddig nem törődött az egészségével, az most két hónap alatt akar húsz kilót fogyni és maratont futni. Ezért van az, hogy fel is adjuk rövid idő alatt, aztán haragszunk magunkra, és gyűlöljük magunkat, feladjuk az értékeket, amelyeket annyira szerettünk volna turbó tempóban felvállalni, és máris oda az önbecsülésünk, magabiztosságunk, de ami a legfájdalmasabb, hogy nem valósítottunk meg valóban fontos célokat.
Önmagunk elfogadása annak elfogadása, ami a múltban már megtörtént. Annak elfogadása, ahol most tartunk. Innen fogunk elindulni és fejlődni. Nem annak elfogadása, hogy a jövőben is itt tartanánk. Az önelfogadás az alázatos munka, ezzel a fejlődés kezdete.
Mindezeknél fontosabb azonban, hogy az önelfogadás hit abban, hogy Isten megbocsátott nekünk, és Jézussal egy egészen új dolog kezdődik. Ő elfogadott bennünket úgy, ahogy vagyunk, és egy nagyszerű jövő áll előttünk, amikor élhetünk Neki, Érte hátrasorolhatunk minden mást, mert Vele már minden a miénk. Miért ne bocsátanánk meg hát mi is magunknak és másoknak, és miért ne vállalnánk konfliktusokat, kockázatokat, cselekednénk akár „engedély nélkül” vagy csinálnánk akár bohócot magunkból, ha tudjuk, hogy ez Neki abban a helyzetben kedves, Őt dicsőíti és az Ő országa így lesz láthatóvá?
Látjuk-e már?
Remélem, látjuk már, hogy önmagunkat meggyűlölni (Jézus parancsa), nem azonos a véleményünk, meggyőződésünk háttérbe szorításával. Felebarátunkat szeretni sem azonos a nézeteivel való azonosulással. Az alázat nem azonos a cselekvésképtelen önfeladással, vagy a cselekvéstől való ádáz félelemmel.
Én magam abban a csapdában vergődtem, hogy nem tudtam felvállalni a véleményemet. Reménykedtem, hogy ha mindenkinek megfelelek, jó embernek fognak gondolni. Időbe tellett, mire megláttam, hogy miközben mindenkinek érkezési sorrendben próbáltam megfelelni, ezzel automatikusan mondtam nemet számomra igazán fontos dolgokra, és nem mellesleg szükségképpen keveredtem konfliktusba a későn érkezőkkel.
Mai napig is úton vagyok önmagam elfogadása, a misszióm felvállalása és Isten országáért való keresztvállalás felé. De hiszem, hogy aki elkezdte bennem a jó munkát, be is fejezi azt Krisztus Jézus napjáig. (Filippi 1:6)
